„Az amerikaihoz képest az európai jegybanki modell más, szűkebb, és azt követi a magyar is. Hallok olyat, hogy lám, végre valami, amiben nyugodtan másolhatnánk az amerikaiakat. Van azonban egy sor nyilvánvaló különbség köztünk, és ezek egyike kritikus, ami miatt nem lenne sikeres a kopírozás: az Egyesült Államok csaknem zárt vagy legfeljebb félig nyitott gazdaság. A magyar viszont nagyon nyitott. Persze, az amerikaiak is rengeteget importálnak és exportálnak, ám egy átlag amerikai cég felvevőpiaca a belföld, az amerikai családok zömét nem érinti a dollár külső értéke. Valutaárfolyamról odaát ritkán esik szó utcai találkozásnál, a tőzsdezárás adatairól annál inkább. Nálunk fordítva: nem számít köznapi sóhajtozás tárgyának, hogy mi történt a BUX-szal, ugyanakkor napi téma a svájci frank vagy az euró árfolyama. És itt kezdődnek a bonyodalmak: európai mércével is kiemelkedő nyitottságunk miatt nem lehet szabadon mozgatni a jegybanki alapkamatot, mert a gazdaságunk méretéhez képest roppant összegek képesek a határainkon átfutni, és a pénzáramlások láthatóan erősen rángatják a forintvaluta árfolyamát.
Az unió egésze is csak félig nyitott a külvilág felé, ha a tagállamok közötti árumozgást nem tekintjük külkereskedelemnek. Ezen az alapon az Európai Központi Bank (EKB) is folytathatna amerikai mintájú monetáris politikát, amint elég sokan ajánlják is. Ha hazánk belépett volna az euróövezetbe, akkor lenne (némi) beleszólásunk az EKB kamatstratégiájába. Így viszont nincs. Következésképp mindennapos élményünk az árfolyamkockázat: munkahelyek tömegét és családi kasszák millióit érinti az árfolyamok napi ingadozása. Gondolhatjuk szuverénnek a magyar monetáris politikát, amely gazdaságélénkítési feladatot is vállal, a valóságban viszont a jegybanki alapkamat a gazdasági növekedésre, munkanélküliségre csak áttételesen és tompítva hat, míg az árfolyamváltozás közvetlenül és erőteljesen. Hiába, ez itt nem Amerika.”